Emlékezés Arany-harangra

Bús roncs vagyok, beteg és negyvenéves,ő három volt s ártatlan, kedves-édes.Nem is fiú, de több a semminél,kislányka, aki csókol, gőgicsél.Egy nap pedig eltűnt a semmiségbe,árny lett belőle, aki ragyogott.Oly furcsa szókat suttogott szegénykehalálos ágyán, mert már gagyogott.Azóta érzem, hogy vérünk s a testünka föld felé húz és rabláncba estünk.Végül derülten néztem őt, ki megholt,azt mondogatva, hogy a múltba sem volt.Három tavasz, tél múlt így csendesebben,már azt hittem, feledni is tudoms ma reggel vér fakadt a régi sebben:öreg dadáját láttam az úton.