A Hang

Bölcsőm könyvesszobánk nagy polca mellett állott,Komor regény-, mese- s tudás-Bábel tövén,Hol latinok pora s görögök hamva pállottVegyest. S mint fóliáns, köztük pihentem én.És két hang szólitott. Az egyik sima, álnokZengéssel hitt: „Kalács a Föld, cukros kalács,S én raja (végtelen kéjt így lesz jó találnod!)Oly éhet csiholok, mely éppoly óriás!”S a másik: „Óh! Jövel! légy álmok közt bolyongó,Túl minden lehetőn, túl az ismert valón!”És úgy dalolt e hang, mint parti szél, mint zsongóFantom, mely nem tudod, honnan jön, elhalónSimogatni füled, bár rémületre ajzza.És feleltem: „Igen! édes Hang! megyek!” ─ ésEz volt, jaj, az a perc, mely óta áll a hajsza,S véres végzet gyötör. A roppant LétezésDíszletei mögött az örvény örök éjétLátom, milyen csodás világokat takar,S bűnhődve nagyszerű látásom révült kéjét,Kigyórajt vonszolok, mely sarkaimba mar..Azóta van az úgy, hogy mint a prófétákat,A tenger s pusztaság hő szerelemre költ,Könnyre fakaszt a kéj és kacajra a bánat,S jóízzel a fanyar bokrok bús íze tölt;Gyakran való gyanánt hiteget a hazugság,Egekbe bámulok, és gödrök gáncsa ront,De vígasztal a Hang: „Ne hagyd az álmok jussát,Szebbeket álmodik a bölcsnél a bolond!”