Omló, gyöngyház-szinű ruhájában

Omló, gyöngyház-szinű ruhájában ha jár,Mozgását már a tánc halk bűbájába rejti,Olyan, mint nagy kígyó, mely titkos szóra vár,S a ritmust szent fakír bot végén ringva lejti.

Mint roppant pusztaság azúrja és kopárHomokja, mely a bús emberjajt meg se sejti,Mint nagy háló gyanánt szétrezgő tengerár,Kibomló közönyét egykedvűn szerte-ejti.

Két szép csiszolt szeme ragyog ásványosan,S mélyén e különös, örök-talányu lénynek,Kiben szűz angyal és antik szfinx társul élnek,

És aki csupa fény, acél, gyémánt s arany,Hiú csillag gyanánt, mely fénylik elhagyottan,A meddő nő rideg fensége ég fagyottan.