A hó (Émile Verhaeren)

Hullong a hó, hull szakadatlanmint tiszta gyolcs, hull csendesenaz árva-árva tereken,s amerre száll, átok terem.

Hullong a hó az alkonyaiban,hogy egyik perc a másba pattan,hull, hull — egyhangún — szakadatlan;sziszeg, zuhog, akár a katlan;tompán a néma házra hull,zárdákon, csűrökön lapul;sziszeg, zuhog, akár a katlans a temetőkre és sírokra száll le halkan.

A zord idők bús lobogójátkibontja a hósík felett;s a gyászos nyomortól nem ójákkunyhók a bús szegényeket.

A fagy lejő s csontig hatolés szűk a kunyhó, szűk az ól,a lelkeken ott a nyomor s a hó,a bús, nehéz és tiszta hó.Sötét hidegben fázik a lakóés arca oly sápadt, fakó.

Hótól fehér az út,halottak a faluk;a sok kristályos nagy kopár fa,és a didergő fák soraúgy áll fehér cukorba mártva.Belepte már a malmot a fehér mohas olyan, akárcsak egy kelepceés készen áll prédára lesve;

lenn a viharban reszketőkolostor és a háztetőnovember óta küzd az estbe;s a hó csak hull, hull, hullong csendesena végtelen, kopárbús tereken.

Ameddig csak a szem elér,minden fehér, fehér, fehér,hó mindenütt, hó, tiszta hó,halotti, sápadt takaró, ;halotti meddő takaró.A végtelen tél szemfedőjerongyos pehely-hímmel beszőve.