A szél (Émile Verhaeren)

A végtelen vad rétekennovembert trombitál a szél,a végtelen vad rétekenzúg-búg a szél,garaboncásan útra kélés mindig új haragba fúj,zúg-búg a szél,a vad novemberi szél.

A kútakon viharra vára vaslakat s a csiga, zárcsikordul,az utakon viharra vára vaslakat s a csiga, zárzordulazt mondja, hogy halál.

A szél a vízen nyargalász,levél röpül nyomába száz.A vad novemberi szél,a szél haragja szétszedminden picinyke fészket;vasvesszővel dörömböl,agg lavinát tépáz, szilaj örömből,üvölt a tél,süvölt a szél,a vad novemberi szél.

A nyomorult kis kalyibákmegfoltozott ablakja sír,röpül a rossz újságpapíra szél mível most galibát─ A vad novemberi szél! ─És mit se tudva az időrőla vén malom csak jár le-fel,villanva kattog, kelepel,a bús malom most szelet őröl,a lisztje most a szél, a szél,a szél,a vad novemberi szél.

A régi pajta nyöszörög,a vén templomtorony mögöttrecsegnek régi cölöpök,sóhajt a gátor, a sikátora bátorszél vad zajától,a vad novemberi szél zajától.A temetőn a sírkeresztek,holtak kinyuló karjailehullanak, a fejfa reszket,a szél, a szél csavarja ki,

a vad novemberi szél,a szél,halljátok, hogy sziszeg a szél,boszorkánylakta út a cél,fagyot fütyöl, dühvel tele,remegjetek, tarol a szél,a félelem és jaj szele.Láttátok éjjel őt, ki oly vad,letépte az égről a holdat,remegtek rozoga faluk,a megriadt nép nem aludt,csak vakogottaz ugaron,mint a barom.

A végtelen vad rétekenbömböl a szél,a vad novemberi szél.