Az oszlopos szent

Népek álltak ott, hódolva mélyen,hogy válasszon köztük és itéljen,ámde néki több volt már a csendés a nép bűzéből titkos éjenegy kőoszlop magasára ment,

mely tovább szökött föl a kavargóégbe és hogy fönn volt a tetőn,látva, hogy a teste-lelke gyarló,az Urat dicsérte reszketőn,

s egyre csak hasonlít: háborog,hogy kicsiny Ő s óriás a Másik.A parasztot és a pásztoroklátták, hogy e kis pont mint tusázik

és a roppant égbolttal pöröl,néha fényben, néha meg esőbes ordítása, mint a vaspörölyráhull az arcukra leesőben.Évek óta élt magába s ő nemvette észre azt se, hogy alanta tömeg folyton hullámozik,meg se látott hercegi aranyt,mert nem ért föl emez oszlopig.

Ámde amint fönn elkárhozottan,a közönytől már véresre rágva,egymagában, ordítozva, reggel,rázta a sok Démont a magasban:sok sebéből imbolyogva, lassancsúf, nagy férgek hullottak sereggela bársonnyal ékes koronákraés a nyüvek sokasodtak ottan.