Veronában

Királyok lépcsején fölbandukolninehéz a számüzöttnek, míg felérés jaj be sós szájamnak a kenyér,mit az Eb dob, milyen keserű holmi.

Inkább elestem volna harcba s holmivároskapun színezné főm a vér,mint élni itt, hol annyi a ledérs megrontani a lelkemet pokol hí.

Átkozd meg Istent s halj meg: ez maradt,az Isten itt felejtett, a szegényét,arany városban, örök nap alatt.

De csönd: a tömlöcrácson átragyog,mit senki sem vehet el és enyém még,szerelmem és ott fönn a csillagok.