A magyar (François Coppée)

Benkó István gróf volt a magyar síkságon,hüvelykén türkiszkő lángolt, haloványon,mely a török jöttén hagyta színét, mondják,elverte bolondul ősei vagyonját.Igazi nábob ő. Egyszerre megjelencselédei közt az aratóünnepen,gyémánttal, zafírral, rubinttal kivarrva,tündökletes ékes, remek díszmagyarba.Mentéjére pedig szeszélyes-szaggatottrendbe csupa nehéz aranyat aggatott,hogy amikor táncol, jobbra meg balra lép,lehulljon a földre, s fölkapkodja a nép.Szedik a zsellérek, egy csöppet se restek,és hogy az aranyok mind a földre estek,a nemes uraság nyomban odafordulegy öreghez, aki csak néz a sarokbul.Karakán magyar volt, lobogós az inge,pörge a kalapja, kesely-orra szinteszigorú a fehér bajsza fölött. „Látja,kendnek is adnék már valamicskét bátya,mondotta István gróf, ingerkedve véle,de elkelt az arany, nincs is semmiféle.Mért nem jutott kendnek ilyen drága holmi?"

Az agg szólt: „Mivelhogy nem tudok hajolni."