Petőfihez (Ábrányi Emil fordítása)

Mint a szegény utas, kit zordon tél-időnA nyájas háziasszony szelíd tűzhelye véd,Míg arcza elborul — halk búcsút venni jön,És homlokon csókolja a háznak gyermekét,

Ekép siettünk hozzád, Magyarhon francziaVendégei, kezünkben virágok dús füzére,Hozzád, óh! költő-harczos, hazád kedvencz fia,Ki énekeltél neki s meghaltál bátran érte.

Lángész hevében égni s meghalni csatatéren !Fennállni büszke érczben s porladni sir nélkül!De nem sajnállak érte, —: irigyellek óh testvérem !Ember dicsőbb, szebb sorsban itt lenn nem részesül!

Hol nagy szivedre gázolt vérszomjas csőcselék,S meghaltál, hogy ne halj meg többé soha, soha,Ested helyén bizonynyal vad rózsa bokra ég.Oh! szerelem s szabadság fenséges dalnoka!

Vad rózsa bokra, melyben szép lelked még virul!— S jegyespár arra bolygván, mit ifja keze tör:Virágodtól a kedves hőbb szerelemre gyúl,Az esküben több báj lesz, a csókban több gyönyör.

S ha enyhe alkonyon ott ül a csalogány,— Szárnyas, szabad kis dalnok, ki bokrod meglelé —Reszket, megittasul rózsádnak illatán,S dalol, dalol büvölten a csillagok felé !