1849 októberében

Elültek már a vad szelek,Elvégre ismét hosszu, mély csend;Germania, a nagy gyerek,Ismét karácsonyfának örvend.

Családélet most a divat,Veszélyes vágyni még egyébre;Fészkéhez a födél alattA béke-fecske visszatére.

A hold elömlő sugaránErdő, folyam alszik nyugodtan;Mi durran? Egy lövés? TalánBarátom' lőtték főbe ottan.

Hogy elfogák, az együgyüTán fegyvert tartott még kezében,(Nem minden oly okos fejü,Hogy Flaccusként fusson merészen.)

Még egy lövés. Tán ünnepély,Tűzjáték Goethe-ünnepélyre!.Rakéták pattogása kélA rokkant Sonntag énekére.

S Liszt Fránczi ujra szerepel,Oh nem a magyar csatatéren,Es véresen sem hulla el;Orosz, horvát hagyá békében.

Szegény magyar halálba dűl,Szabadság végső vára veszve;De Fránczi hős ott épen űl,Fogasra kardja felfüggesztve.

Hős Fránci él, s mint tisztes aggMagyar harczról mesélget majdanCsodákat unokáinak:Hej, kardom igy meg igy forgattam.

Ugy megszűkül német ruháin,Nevét ha hallom a magyarnak,Érzések tengerárja hány,Lelkembe’ trombiták rivallnak.

Es megcsendűl a régi dal,Föléled hős mondánk varázsa,Kemény, szilajvad hangivalA Nibelungok pusztulása.

A pálya egy itt és amott,És im megújul monda, ének,Csupán csak a név változott,De ők a régi jó vitézek.

S a végzet is ép' ugyanez,A zászlók mily büszkén lobognak!És a hős áldozatja leszAz állati nyers hatalomnak.

Sőt, jó magyar, itt ellenedÖkör medvével fogott össze;Ez mégis vigaszod lehet,Minket nem ére ily szerencse.

Ezek lám tisztes bestiák,Kik legyőztek honett tusába',De farkasok, disznók, kutyákEjtenek minket szolgaságba.

Hah! mint ordit, röfög, ugat —Győzők szagát már ki nem állom,De haj elég! — kiméld magadSzegény költő a beteg ágyon.