(Egy ügyvédsegéd elbeszélése) Egy öreg kanonok halt meg nemrég, aki a legutolsó volt azok között a jó magyar papok között, akik nem tudják, mi a csekk, sem azt, hogy mire költsék a pénzüket. Jóízű alak volt az öreg, tetőtől talpig magyaros. Velős, szelíd, nemes arcú. A kamatokat és a törlesztési rátákat szoktam volt elvinni neki negyedévenkint, azon összeg után, mellyel az uradalom tartozott neki. A principálisom rendesen engemet küldött a rengeteg pénzzel, mintegy két-háromezer forinttal. - Mit hoztál, édes fiam? - kérdé a kanonok, mert csak te-nek szólított mindenkit. - A kamatokat hoztam el, nagyságos uram! - Miféle kamatokat? - Hát amivel az uradalom tartozik nagyságodnak. - No, hát tedd oda az asztalra, édes fiam. Mindig ez volt a beszélgetésünk, se több, se kevesebb. Mert a kanonok kikötötte, hogy ő soha semmi írást sem fog adni. Kurtán beszélt velem mindig, de nyájasan. Csak egyszer, mikor már négy-öt esztendeig jártam hozzá a pénzzel, bocsátkozott velem bővebb diskurzusba. - Mit hoztál, édes fiam? - A kamatokat hoztam el, nagyságos uram. - Miféle kamatokat? - Hát amivel az uradalom tartozik. - Az uradalom? Hát tartozik nekem az uradalom? Nagy kövér ujjaival végigsimogatta homlokát, azután felém fordult, rám nézett a szelíd kék szemeivel s így szólt: - Látod, fiam, nagyon öregszem... rettenetesen öregszem, gyengül a memóriám, nem bírom már eszembe tartani az adósaimat. Én mosolyogtam. Ő pedig fürgén emelkedett fel ócska zöld-bőr karosszékéből, s odalépett egy fiókos szekrényhez, tömérdek elsárgult papirosokat húzva ki. Odapillantottam, s láttam ott följegyezve mindeniken ilyeténformán: »Ezennel bizonyítom, hogy Nagy Jánosnak vagy Kis Péternek a mai napon ezer forintot adtam kölcsön.« - Nagyságos uram - kiáltám önkénytelenül -, hiszen ezek az írások semmit sem érnek! Az öreg nyugalommal fordult felém, bámészan rám nézett s volt a hangjában valami méltatlankodó fölháborodás. - Már hogyne érnének? Hiszen mind a tulajdon magam írása! Valahol alul megtalálta az uradalom kontraktusát, az rendesen volt kiállítva, mert ügyvédek csinálták. - Az ám - mondá -, csakugyan van itt valami. Hát hol az a pénz? Tedd le oda, fiam, az asztalra. Letettem az összeget, de egy csekk is volt közte, ezer frt-ról szóló. Az öreg megnézte a cédulát, forgatta a kezei között, közelebb vitte az ablakhoz. - Hát ez mi légyen? - kérdé tünődve. - Az, ezer forint! - mondám. - Ezer forint! - kiáltott fel csodálkozva. - Hát ez pénz? - Igenis, teljesen jó pénz, nagyságos uram! - És micsoda országnak a pénze ez? - Az általános bank utalványa. Az öreg a fejét csóválta, és megint csak megnézegette. - Aztán adnak azért valamit? - Hogyne adnának! - És bizonyos vagy abban, édes fiam, hogy meg nem csalnak? - Bizonyos vagyok benne, nagyságos uram, le merném tenni a hitet. - No-no, fiam... ne hirtelenkedj a dologgal. Megállj csak egy kicsit, behívom inkább a szekretáriusomat. Az oszt' okos ember. Tud az mindent! Éppen jött is már a szekretárius, Konopka Mihály uram, nagy hajlongások között. - Domine Konopka - szólt a kanonok -, igaz-e, hogy ez jó pénz? Konopka megnézte a csekket, s aztán a boglyas fejét rázta. - Meglehet, főtisztelendő atyám - de én még sose láttam ilyet! - No látod, fiam - szólt a kanonok felém fordulva. - Azért hát én be nem teszem a világért sem a pénzem közé, és nem akarom, hogy engem megcsaljanak... - De kérem... - Semmi de, engem nem tesztek bolonddá. Nem vagyok én az uradalomnak a lába kapcája. Ha már meg akarnak valakit csalni, hát csaljanak meg inkább téged, édes fiam, neked adom ezt a papirost. - Nem fogadhatom el, nagyságos uram... lehetetlen elfogadnom... - Márpedig én neked adom, mert én azt el nem teszem... Canis mater... velem ne bolondozzatok! - Esedezem, hiszen azonnal felváltom. Pénzt adnak ezért akárhol... Átvettem a csekket, de nem hogy megtartsam, nagy összeg volt az arra, és leszaladtam vele egy közelben lévő nagykereskedésbe, a Wurda-céghez, ahol két forint híján lefizették érte az ezer forintot. Szaladtam a pénzzel fel a kanonoki rezidenciába. - No, mit akarsz megint? - förmedt rám a kanonok, föl sem nézve Ovidiusból, melyet olvasott, meglehet, hogy éppen a »Liber amorum«-ot. - Elhoztam a pénzt, nagyságos uram. - Miféle pénzt? - Hát fölváltották a csekket, két forint híján. Itt a kilencszázkilencvennyolc forint érte. - Fölváltották? Azután ki váltotta fel? - szólt közönyösen, a pénzt a fiókjába seperve. - Wurda, a kereskedő. - Wurda? - vágott bele indulatosan. - És két pengő forintot húzott le a felváltásért? Oh, a pogány, lelketlen farizeus! No megállj, vérszopó vadállat! Két pengő forintot mert elvenni? Pedig minden vagyona innen van, mert két nagybátyja volt kanonok. Oh, a háládatlan korcs! Ezt még meg fogja keserülni.