Ha már megígértük tegnap, adjuk hát élethű fotográfiáját annak, hogy miképp szerzik a jótállót. Mennyi rafinéria és diplomáciai tapintat szükséges egy megnyert ütközethez, azt csak az tudhatja, ki oroszlánszelídítéssel foglalkozott valaha. A kozák (mert ez a név illeti meg a balekfogdosót) legelőbb is a kiszemelt áldozat egyéni sajátságait, véralkatát és természetét tanulmányozza. Meglesve jó hangulatát, délután megy hozzá abban az időpontban, midőn az feketekávéját szürcsöli, derült kedélyességet árasztó latakia-füst mellett. A fogadtatás ilyenkor csak kedvező lehet. - Szervusz! Jó, hogy jössz. Iszol egy csészével? - Köszönöm. Lehetetlen! Sietek, csak egy percre szaladtam fel. Inasodat láttam odalenn. Azt mondá, hogy itthon vagy, megnézem, gondolám... - Okosan tetted, de hát ülj le... - Lehetetlen, barátom, lehetetlen... egy halaszthatatlan ügy... egy izé... - Örökké sietsz, pedig látod, olyan jól esnék egy kis diskurzus a régi jó időkről. - Magam is pompásnak találnám, az ördögbe is! Egy csésze jó mokka, egy pipa dohány s hozzá még harmadikul egy szellemes társalgó, az mindig pompás ajánlat, azonban... - Semmi azonban. Leülsz és itt maradsz. - Nem, nem! Okvetlenül találkoznom kell X-szel még ma. Egy kis malőröm kerekedett. Bagatell különben. Egypár forintra volna szükségem. X zsirálja. - Hüm! - morog a csibukozó áldozat. - Úgy hát nem is tartóztatlak. - Isten megáldjon! Futok, mert az ügy sürgős, becsületbeli, s félek, otthon nem lelem X-et. Szervusz! Az áldozat az ajtóig kíséri látogatóját s nyájasan rázza meg kezét. - Apropó! - kiált fel a búcsúzó, bosszúsan ütve homlokára. - Milyen ostoba vagyok! Hiszen sokkal egyszerűbb lenne, ha például te magad lennél oly szíves... A gazda arca egyszerre meghosszabbodik, ajka savanyú mosolyra torzul s kezét hidegen siet kihúzni felebarátja szorongató markából, mely kimért biztossággal közeledik a zsebe felé. - Szívesen - dadog fanyarul. - Ha X nem teljesítené... hm... hja, hja... Azzal visszaoson az ajtón s becsapja maga után. Újra szürcsölni kezdi a kávéját és szívni a csibukot, de az nem ízlik többé. Nem jól érzi magát otthon. El, el innen! Siet menekülni valahova. A balek! Azt hiszi, hogy elmenekülhet! Alig hogy felhúzza felöltőjét, kesztyűit, már megszólal a csengettyű. A jó barát visszatért. Természetes, hogy X-et nem találta otthon, milyen pech, elutazott huzamosabb időre s most már nincs egyéb hátra, mint kedves barátja imént tett szíves ígéretét venni igénybe. Az áldozat meg van fogva. Darab ideig még vergődik a hálóban, okul adva családos voltát, sok kiadásait, de ezt már kiparírozni gyerekség. A váltó aláíratik. De hát ez csak az érem egyik oldala, a sziszifuszi munka másik fele még hátra van. Míg a váltó nincs elhelyezve, addig csak holt papír. Az elhelyezés pedig nem tréfadolog! A pénzemberek bizalmatlanok és gyanakodók; annak kölcsönöznek legszívesebben, kinek nem kell a kölcsön. A bizalmatlanság és gyanakodás réme mindenütt nyomukban húzódik s a tényeket sötét színekkel festi ki. A kölcsönkérők fekete mezőbe rajzolt alakok. Mi a teendője tehát az élelmes embernek? Kiradirgumizni maga körül a sötét mezőt. Emberünk ebben is remekelt, ami nem is csoda, mert egy tudomány az, csakhogy kétfelé ágazik, mint a jog: alaki és anyagi részre. Az öt ujjában van minden csínja-bínja: az uzsorásnak még a vérlüktetését is ösmeri. Vén róka az, el kell vele tudni bánni. Ott ül egész nap a leglátogatottabb ifjúsági kávéházban harminc év óta, amikor a legelső ötven forintot adta ki uzsorakamatra, melyből azóta már százezer forint lett. Az ország fiatal nemzedéke ott nőtt fel a szeme előtt, s a fiatal nemzedékkel együtt nőtt tőkéje is. A tőke olyan, mint a verem: minél többet vesznek ki belőle, annál nagyobb... Ő maga is olyan, mint a verem, aki egyszer belebotlik, az beesik és nem egykönnyen mászik ki. Pedig sokan botlanak bele. Az emberiség nem okosodik, vagy ha okosodik is, mindig elölről kezdi a maga kárán. Ha ágaiba új erkölcsöket olt is az idő, a gyökér mégis megmarad bolondnak. Ejh, a fiatalság minden évben a - tavalyi! - Jó estét, Stein papa... Hogy mennek a geseftek? - közeledik emberünk lassan, óvatosan. - A geseft is csak úgy ér valamit, ha az Isten keze köti - feleli Stein papa ájtatosan. - A poklot! Még egyszer be fogja ön bizonyítani, papa, hogy az üzlet a nyolcadik szentség. Hősünk, mintha zsebkendőt keresne, kihúzza zsebéből merő szórakozottságból a kitöltött váltót, aztán hirtelen visszadugja. - Nos, mi az? Mutassa. A váltó birtokosa felpattan. - Hallja, Stein, maga impertinens ember. Stein úr mosolyog, kiveszi tubákpikszisét s kedélyesen szippant. - Kikérem magamnak. - Mi köze magának az én váltómhoz? Mit kapkod utána? - Azt gondoltam, hogy nekem hozta. Emberünk gúnymosolyra vonja össze száját: - Hogyisne. Nem magának való ez. - Ugyan, ugyan... Micsoda már az? Legalább mutassa... Hátha csinálhatnánk valamit. - Nem ettem bolondgombát, hogy egy ilyen váltót a maga körme közé adjak. Nem mutatom. Tudja-e, ki a zsiránsom? Z úr, ha ösmeri. - Hadd lássam csak. - Nem adom, ha mondom. Eresszen... Emberünk ott akarja hagyni Steint, kit egészen elfog a méltatlanság keserű érzete, hogy őhozzá csak a rossz váltókat hozzák, a jókat lelketlen uzsorásokhoz viszik. Hősünkben végre is felülkerekedik a gentleman természet, s a váltó odakerül a Stein Wertheim-kasszájába. Van most már lakodalom hegyen-völgyön, míg az utolsó forint is annyira le nem olvad, hogy már éppen csak egy üres váltóra telik még. A jószerencse sokáig szereti kísérni lovagját, de egyszer mégis az a vége, hogy elmarad mellőle s akkor nagyon könnyen megesik, hogy egy olyan váltó kerül a Stein úr Wertheim-kasszájába, amelyiken az a kéz írta az »elfogadót«, amelyik a »forgatót«. Különben ez ellen nincs mentség: a szegénység útja ide vezet néha, de a könnyelműség útja majdnem mindég. Tárcacikk ezeken a dolgokon nem segít, hanem a könnyelműség ellen a leghathatósabb szer a jó nevelés. A szegénység ellen pedig... ejh, hát ki nem találja ki, a szegénység ellen mi a legjobb gyógyszer? Én nem mondom meg, de idézem egy jó ismerősöm jeles szavait: »Ha még egyszer születnék - mondá -, az lenne az első dolgom, hogy körülnézzek a szobában, van-e szüleimnek Wertheim-kasszája?«