Nincs többé "egyhangúság"

Mikszáth Kálmán (1847–1910)

Azaz dehogy nincs - már maga az is kezd egyhangú lenni, hogy lapok, emberek, hat hét óta nem írnak, nem beszélnek egyébről, mint a választásokról. Én ezennel ünnepélyes ígéretet teszek, hogy ez a legutolsó. Eluntuk a zajt. Pedig eddig rendén volt; mert még a zajnál is bosszantóbb a mély csönd. Tessék megpróbálni egy olyan kerületben lakni, ahol egyhangú választás van kilátásban. Tudni, hogy habzik a tenger, pezsg az élet, hogy zsivaj, nyüzsgés van mindenütt az országban, s csak egyetlen ponton sima, gyűretlen a víz felszíne. Jelöltek járnak-kelnek, majd itt, majd ott bukkan fel egy új pretendens. Magasan száll a lelkek ára. Öt pecsétes levelek szaladoznak keresztül-kasul a postákon őrült egymásutánban. Cigánybandákat jönnek megfogadni vidám kortesek ötödik-hatodik vármegyéből. Felvillanyozó hírek kergetik egymást, izgató események történnek egyre-másra s valamennyi - másutt. A korcsmárosok borait megveszik a szomszéd kerületbeli korcsmárosok, s szomorú nyikorgással szállítják a szekerek a súlyos, rozsdás abroncsú hordókat. De már ezt mégis lehetetlen megszívlelni. Igaz, hogy a választóközönség fejei kimondták: ellenjelöltet ebben a kerületben nem illendő dolog állítani, mert becsületesebb embert a volt képviselőnél úgysem kaphatnának. De hát minek olyan nagyon becsületes? Kívánja ezt valaki? Abból, hogy becsületes, meg nem él a kortes és nem lakik jól a nép. Lőn hát, hogy a múlt választások kortesei összeröffentek, s elhatározták, hogy jó volna egy ellenjelölt, ha csak akkora is mint a kisujjam. Bógáti Nagy István azt mondta: - Keríteni köll egyet, ha magától nem támad. Csiszlik Ferenc, a sánta molnár helyeslőleg bólintott erre a fejével. - Mégpedig antiszemita ember kellene. - Mi is az antiszemita, Ferkó sógor? - kérdezte a templombíró. - Mert mindig hallom emlegetni. - Hát az olyan ember sógor, aki a zsidóra dühösebb - mint köllene. Azt nevezik antiszemitának. S ezzel Csiszlik Ferenc uram ötvenszer jobban megmagyarázta az antiszemitizmust, mint valamennyi lapnak a nagyképű vezércikke. Dictum-factum, a kortesek jól meghányták-vetették a dolgot, s elindultak a környéken követjelöltet keresni. Csak Rezes István, a kovács ellenkezett még útközben is. - Nem ér az semmit atyafiak. Hiszen mindnyájan az eddigi követet akarjuk. - Hát persze, hogy akarjuk. De ennek mégis úgy kell lenni. Ejnye, de keményre van a kend esze kalapálva, kovács uram. - Aztán lássák, tehetünk mi akármit, mégiscsak a volt követ lesz meg. - No persze, hogy ő lesz meg - de meg kell adni annak is a módját. Mert ami tisztesség, dukál. Az szent házassághoz is két személy kívántatik igaz-e, hát a követválasztáshoz is két személy kell. Mert szeretném tudni, hogy válasszon valaki egy ember közül? Aztán van ennek még másik oldala is... A kortesek betértek majd minden kastélyba útközben, de bizony mégsem akadt ember: mindenki azt mondta, abszurdum az eddigi jelölt ellen föllépni, népszerűséggel és pénzzel is jobban győzi, mint más. Csiszlik Ferenc volt a kortesek feje, keserűen megvakarta fejét, de azért csüggedetlenül mondá: - És mégsem térhetünk vissza jelölt nélkül. Törik vagy szakad, találnunk kell. S most már beszálltak az udvarházak lakóihoz. Tömérdek bocskoros nemes lakta a kerületet labodával, gyommal fölvert kúriákban, hol csak egy fűből magasabbra, kövérebbre nőtt dudorodás mutatja, hogy valaha keréknyom volt. De mikor volt az! Most már gyalog járnak ki s be a kúriák gazdái! S mégsem akadt köztük ellenjelölt! - Hát mármost mit csináljak? - vakarta a fejét Kócsy Gábor. - Mit-e? - kiáltott fel egy fényes ötlettől felvillanyozva Csiszlik Ferenc. - Fogadjunk jelöltet pénzért. Ezer forintért kapunk egyet. - De hát miből fizetjük ki őkemét? - Hát abból a pénzből, amit az otthoni jelölt ad őellene. - Hüm! Ez az igaz. Arany a kend esze, Csiszlik uram! Meg is kezdték rögtön az alkudozásokat a kurtanemesekkel. Kikeresték maguknak a legszebb szavút, a legokosabb fejűt, a legtermetesebbet, egyszóval, aki a legjobban imponáljon a népnek, s megkötötték vele a kontraktust, hogy a tekintetes úr amiért föllép, dikciózik, bejárja a kerületet, kap a testi fáradságáért ezer forintot, ha pediglen valami sérülés történnék rajta, sebjét ötven forintjával számítva lészen kárpótlandó. Így lett a mi kerületünkben nem egyhangú választás. A kortesek végiglakomáztak három hetet, s játszva fizették ki a fogadott jelölt kialkudott díját abból a tekintélyes összegből, amit az igazi jelölt megeresztett. Hát bizony ilyen bolond dolgok is estek a mostani választáson. Hogy hol s ki ellen? Meglehet, kitalálják. Én nem írom ki. Pedig nem vagyok megfogadva, hogy ki ne írjam.