A mennydörgés

Nagy vagy te, és rettenetes, irtóztatóFellegösszegyűjtő! Mennybesötétitő!Nincs a föld ura közt, bár parancsaAddig hatna is, a meddig a nap kerengNincsen senki, mint te.Nagy vagy, és rettenetes! Ezt hatotta mélyenSzívembe mennydörgésed.Míg mennydörgésed szólt, némán fülelt,De most elmondja lantom bátorodva:Nagy vagy s rettenetes!

Hév volt a nap. UjjadDélfelé intett. S íme délfeléTolakodtanak ezer völgyekből ezer pezsgő tavakbólA kékellö gőzök s sürü felleghegyekkéÁlltak össze. OnnanKellett villámlovagidnak,Kellett földrendítő szekerednekVégigmenni a világokon.

Elbújt a nap; s mindig lassúbb,Lassúbb lett a bércz dala.A fecske szárnya korholá a földet;A szúnyogok félve gyűltek együvé;Tátogva üté fel a bika fejét,S kereste a zúgó szelet.De te zúgni még most nem hagyád,Mozdulatlan álltak a fák lombjai,S a dalnok melle fulladt volt,S tikkadt lélegzete.

Végre meghagyád, zúgjon a szél;S íme messze keringő,Hosszan lefityegő fellegébenFelhozá irtóztató szekeredet.Egymást érve tépdelték az éjszakátCsapongó tüzes üszkeidA szekér előtt.De szekered még nem ropogott; csak zörge még,S a dalnok melle fuladtabb lett.S tikkadtabb lélegzete.

Már főnk felett vala a szekér.Nehéz kerekei alattBudának megrendűltek tornyai.Megrendűlt mély gyomrában a föld.Mindenik vakító, villám,Utolérve a siketítő csattanástól,Közel halálnak hirdetője volt.Elalélt az én nemem,S én meggörbedt nyakkal űltem, ésLelkemben csak ez egy szózat hangozék:Nagy! és rettenetes!

De hegyes üszkeidDühösen sűltek mindenfelé.Egyik a mező kebelét verte által;A másik a réműlt Duna habjai közé szálla le.Ez itt a menny véghetetlen ürében aludt el;Amaz a legszebb tölgyre szállt.A dalnok holnap jő, koszorút fonna,S ah, az perzselten áll?

Igy hulltak az üszkök. De nékikAmaz a szekerén meghagyá,Hogy nememet ne bántanák.S im most intett vizeinekHogy zúgva ömöljenek alá.Így lettenek lapálylyá a felleghegyek;S a szekér nem ropogott, csak zörge már.S én főmet ismét felvetettem;Megtágúlt a dalnok melleS megkönnyedt lélegzete.

Már halada a szekér észak felé.I)e elhaló zörgése egyik hegyrőlÁt bolyongott a többire.Bátrabb tekintetem az égre költ, és íme,A ragyogó ív — isten hídja,Midőn még Balambér és Bendegúz uralkodtanak,Tas és Árpád élt,Mostan pedig, atyánk, mostan csak árnyaEngesztelt szemöldeidnek —Kifeszűle kelet felé.Mint gyöngyök, akként lepte elA felhők áldása a mező terméseit.Mind a madár, mind a csordaVigan legele nedveiben.A rettent embernem pedigÚj életre ébredezett.

Én is, én is új életre ébredék!Elővevém a lantot, s ezt dallám:Nagy vagy te! és irgalmazó! kegyelmesFellegszéljelhajtó! mennyfelvidámitó!Ime amott füstölög a megcsapott liget.De te megkímélted az embert.Napod elrejtezett vala, s megintRagyog esti tűzsugáraiban.Végső csillámlásaAranynyal festi beHáladattal zengő lantomat.