A holdhoz

Hő vágyaim csak érted égnek,Oh csendes éjek asszonya!Ha nem piroslik már az égnekFelhőin a nap alkonya.

Mig szép arcid halvány sugáraA tiszta égen fönn ragyog.Bár fájdalmimnak nincs határa,Ugy képzelem: boldog vagyok.

Ha volt egykor szivemnek búja,Sugáridnál elsirtam én;Boldogságomnak más tanújaHa nem volt a leány ölén:

Te nyájasan reám mosolyogtál,Mint én, szeretve egykoron,Midőn epedve andalogtálA szép arkádi pásztoron.

S mióta kínom rabja lettem,Te, most is részvevő barát,Magas pályád körét felettemEl-elborúlva lenged át.

Oh csendes éjek néma őre!Lágyan nyögő szellőidenKüldj álmot a bús szenvedőreS ha nyugtató ölén pihen,

A felkelendő nap világánNem ébred ő; sugáridonVégetlenűl alunni kíván,Miként a hű Endymion.