A megbántott holdvilág

Óh, Hold, kit eleink meghitt csöndben imádtak,Kék honod magasán, ahol fénylő szerájKisér, a csillagok, a cifra, dús uszály,Én régi Cynthiám, lámpása a világnak,

Mit látsz? Silányan is boldog szerelmi ágyat,Ahol zománcosan szunnyad az üde száj?Vagy költőhomlokot? mely versre dőlve fáj?Vagy száraz fű alatt a párzó viperákat?

Míg sárga selymesen jössz, s lépted halk s szelíd,Most is, mint hajdanán, estétől reggeligSzívnád Endymion elaggott báju csókját?

„─ Roncs század gyermeke, anyád látom, akiTükre fölé hajol, bár lomha évek nyomják,S mely téged szoptatott, keblét kendőzgeti.”