A malom (Émile Verhaeren)

A vén malom forog az estbe lent,fölötte az ég mélabús, mogorva,repül, repül a seszínű vitorla,kereng, kereng és újra csak kereng,

A durva küllők, mint esdő karoklehullanak s felszállanak kinyúlva,aztán leesnek a sötétbe újra,a lég sötét, a pusztaság halott.

Bús téli nap ül az alvó tanyán,az ég felé kígyózik pár keréknyom,a messze ösvény árnyas, hosszú, vékony,még fönn a felleg is fáradt talán.

Pár bükkfa-kunyhó a homályba hal,a bús csoport egy földszegélyre guggol,rézlámpa csillog minden ócska zugból,fényébe reszket az ablak s a fal.

S az ócska viskók a domboldalonronggyal kitoldott, bús ablakszemükkelcsak nézik a küllőt, mely lopva tűn fels forog-forog és meghal a malom.