A zongora

Egy elhagyott, bús házba, lenn a partonpanaszkodó dal sír a zongorán,künn szürke víz, felhős ég, tompa alkony.

Hosszú nyomor eseng föl tétován:Egy De Profundis, mely nem hiszi Istent,csak a vágy poklát és már tova is leng.

S úgy rémlik, itt az egyhangú borúbana végtelen űr jajgat szomorúan.Egyhangú napja annak, aki játsszas nem koszorúzta még a Vágy kalásza,vagy tán csak arra gondol, aki messzeegyhangú tengeren jár epedezve,vagy érte halt meg, a porig alázva.

Jaj! mily sötét dal sír a zongorán,a Miserere zúg ily mostohán,egy sivatagban, örökös borúban,hol manna sincs, dalok visszhangja, Schumann,csak ez zokog itt lenn a puszta parton,olyan komoran, mint az ég s az alkony!