Ave Imperatrix!

Tengerbe zajgó Anglia,királynő, nyugtalan vizén!Kit tisztel száz országfia,neked a világ mit izen?

A fold, a csöpp üveggolyó,törékeny gömb, kezedbe vanés átvonul rajt elfolyóárnyék gyanánt, homályosan

a lándzsás, bíbor háború,fehértaréju, harci hab,halálos és tüzes ború,mi gyúl az Éj urainak.

A sárga, karcsú leopárd— isméri hitszegő orosz —ugrálva fut fekete, tártszájjal, mert a golyó poroz.

A Tenger Oroszlánja el-hagyá zafír-barlangjaits oly zivatart áll most, amelyfényt, csillagot vakká vakít.

Az érces-torkú harsonaPathan nádasain rivalls ind hegy remeg, ha harsog aserged, kemény fiaival.

S ki gyémántalmafa alatthűsölget, az afgán vezér,a kardjához riadva kap,hogy kéme, a mór odaér,

jelentve, hogy hallá, amintmár Kandakhar kapuibandobognak a mi dobjaink,ütemes zajjal és vigan.

Kelet s Dél szele elegyül,hol a kardos, tűzkoszorúsangol, vérezve, egyedüla hatalom csúcsára kúsz.

Ó Himaláya orma fenn,ind ég pillére, szürke jel,láttad az angol Győzelemszárnyas kutyáit? Ó felelj!

Szamarkand, mandulaliget,Bokhara, vörös liliom,Oxus, ahol fürgén sietturbános kalmár a sikon:

Nap aranykertje, Iszpahán,mit annyi sok hivő tiport,poros és hosszú karaváncédrusfát hozva és bibort;

S Kabul, a szörnyű város is,a hegyoromra meredőn,minek márványkútján a vízsosem apad a déli hőn:

hol a közön, a szűk Bazárútján egy cserkeszlány vonul,kit egy kánnak küldött a Cárhűbéruri ajándokul, ─

itt röpködött a harci sas,szárnyalva a csaták körül;de a galamb nem harcias,az otthon ül — és nem örül.

Hiába várja dobogószerelmesét sóvár ara:halott kezébe lobogó,fölötte örvény vihara.

És a szomorgó kicsikesok hónapig, sok-sok napignem mászik apja térdire,a házban a bánat lakik.

Pár bús ereklyét tartogata halovány özvegy, szegény —kopott vállrojtot — kardokat —enyhíteni szive sebén.

Mert nem az édes honi földnyugtatja a sok daliát,tört pajzsukon nincs semmi zöldlevél, szerette-szép virág.

Delhi alatt alszik olyik,mások az afgán romokon,amerre a Gangesz folyik,hét ággal, sívó homokon.

Sok az orosz víz mélyibenés sok Kelet kapuinál az óceán medrén pihens Trafalgárnál, hol szél zihál.

Ó bolygó sírok! Ó te éj!Ó naptalan nap, pusztaság!Ó néma örvény! Ó te mély!Adjátok őket vissza hát!

Kinek örökre ég sebes loholva és búsan haladsz,ó Cromwell Angliája te,minden rögért egy fiat adsz?

Aranykoronád tüske márés gyász a vidám éneked,halottjaid szél és vad árnem adja vissza teneked.

Szél és vad ár és idegenpart a jutalmuk mindenütt —ajkuk lezárult hidegens mi nem szorítjuk a kezük.

Mit ér, ha az egész világbehull aranyhálónkba, mondd,mikor ennen-szivünkbe rág,mi sohase múlik, a gond?

Mit ér kevély hajórajunkmozgó fenyőerdője, mit?Ha otthon elfúló jajunkfelhőzi házunk tájait.

Hol vannak a derék, a hűgyorslábú angol lovagok?A szemfedőjük úti fűs köröttük a hullám zokog.

Ó kedvesek, valamikorholt ajkatok beszél-e még?Ó tompa föld! Ó lomha pír!Ez hát a vég? ez hát a vég?

De csönd, ez a vádaskodásszent álmukat megsérti tán:te meddő, tüskekoronás,hágj a magasba, Angliám.

S ha majd nagy álmod teljesül —az őröd a jövőbe lát —,mint nap véres vizek mögülkél az ifjú Köztársaság.