Séta (1909)

(Mikor tizenhatéves voltam)

A föld az égre nézett. A füvetRemegve födte a tűzfényű csepp.Dal szólt a földön s a szívembe benn.Pajkos rigó füttyentett szüntelen,Talán azért, hogy engemet gúnyoljon.A szüleim meg pörlekedtek otthonReggeltől estig, nem tudom, mi végett.A lány virágot tört, táncolva lépett,Aztán leültünk, a mohágyra dőltemEgy enyhe domb sugározott előttemS a búcsúzó, hamvas bíborba folyt át,Szólt a leány: "Ó nézze csak e pompát,Mily meredek a hegy, hervadt a gyöp",Én néztem és nem láttam mást, csak őt,Dalolni kezdett vágyva és esengőn,Majd visszajöttünk a homályos erdőn,Egy kiszakított szil utunkban állt,Fölé emeltem lombernyő gyanánt.Fejét zöld sátor árnya koronázta,Az ajka nevetett szerelmi lázba.Félénken egymás közelében álltunk,Néztük a harmatos füvet s a lábunk,Az alvó rét csendes volt és setét,A lány reám nyitotta őz-szemétS tüzes szemünk a bársonyos homálybanMeggyónta egymásnak dacolva, bátran,Mily lázasak a szív tűz-vágyai...Csak szánk nem merte még kimondani.