Petőfihez (Juhász Gyula fordítása)

Mint szegény utazó, elbúsul hirtelen,Midőn egy bőkezű gazdától elköszön,Ki tűzhelyet adott a hideg éjjelen, —S a ház szép gyermekét csókolja könnyezőn,

Akként, mi franciák, néped vendégrajaHozzád virágosan megyünk búcsúzva még,Te költő-katona, néped leghűbb fia,Ki érte dalolál, kit érte ért a vég!

Lángészként fényleni, s elveszni harctéren,Így ércben állani, s úgy halni senkiül;Sorsod nem siratom, testvér: irigyelem,Ily hősi, szép halált ki halt rajtad kivül?

Hol csordahad rohant szivedre, a helyen,Hol halálodra várt öröklét csarnoka,Ma ottan, én hiszem, vadrózsafa terem,Ó, te, szerelem és szabadság dalnoka!

Vadrózsában virul tovább is szellemed,S ahányszor két jegyes bolyong ott boldogan,S rózsát tépnek le az ifjú szerelmesek,Attól hűbb esküvés, attól hőbb csók fogan!

S mikor szép éjeken leszáll a csalogány,A csalogány, amely szárnyas, dalos, szabad,Mámorba szédül ott a rózsák illatán,S elbájolón csattog a csillagok alatt!