Kossuth

Kihalnak ősi, büszke rendek,elpusztul a királyi ház,de a természet mégse retteg,fa- s ón-lomokra nem vigyáz.

Ám a Kossuth-sarj él örökkön,fejök fölött száz csillag ég;s ha dúl a pallós és a börtön,felkél a hérosz-ivadék.

A természetnek lángja nem hűl,mert változatlan célja lents ha a silány dőzsöl, a mennybüljő a próféta és a szent...

Ő volt az úr szent trombitája,mint ébresztő parancsa szállt.Győzött a lánc? E hang — hiába! —túldörgé a láncot, halált!